Hinni vagy nem hinni?
A
coach-od higgyen benned jobban, mint amennyire te hiszel magadban!
2 hónapja épp egy barátommal találkoztam a frissen felújított irodájában, amikor rám írt egy régi ismerősöm. Lelkesen érdeklődött, vállalok-e új coaching ügyfelet, mert vezetői coachingba szeretne járni.
„Igen, van szabad kapacitásom. Csináljunk egy videóhívást, hogy elmeséld, milyen élethelyzetben vagy, mik a céljaid” – válaszoltam Messenger üzenetben.
40 éves, tudatos, éles eszű, kommunikatív nő. Némi perfekcionista hajlammal és jófajta kritikus gondolkodással. Kb 15 évig dolgozott szenior szakértőként több multinál, szakmai projekteket vezetett. Nemrég munkahelyet váltott és people manager lett. Sokáig vívódott, akar-e ő egyáltalán vezető lenni, neki való-e más emberek irányítása. Jól szeretné csinálni. Keresi a saját önazonos hangját ebben.
Az első néhány ülésen többször meglepődtem, milyen kritikus önmagával. Hogy ő biztos reménytelen eset. Majd sorolta, mik miatt elégedetlen önmagával vezetőként. Mintha elfelejtette volna azokat az erősségeit, értékeit, amikre korábban szakértőként (vagy egyéb életterületeken) támaszkodott. Ott a beszélgetésünk közben érkezett a felismerés, hogy ezeket az erősségeket átemelheti a vezetői működésébe. Akkor merült fel bennem a kérdés: én mennyire tudok hinni abban, hogy ő változik és komfortossá válik önmagával vezetőként?
Azt vettem észre, erősebb a hitem benne, mint neki önmagában. Most a folyamat felénél járunk és dolgozunk a hiedelmeivel, énképével, vezetői identitásával. Persze csiszoljuk a vezetői készségeit. Elkötelezetten beleteszi magát a munkába, amin dolgozunk a coachingban, azt beépíti a működésébe a kinti világban. Úton vagyunk.
Gyakran tapasztalom, hogy a coach hite, bizalma hozza meg az áttörést abban, hogy a coachee el tudja képzelni, valóban képes a változásra. Egy jó coach azt látja meg benned, aki lehetsz, azon túl, hogy most épp hol tartasz.
Tapasztaltam már azt is, hogy a hitem felváltotta a kétség és a gyanakvás. Egy másik női vezető kliensemnél ezek jutottak eszembe:
„Nem hiszem el, hogy fel se merült benne, hogy a viselkedésével megbánthat másokat.”
„Valószínű, hogy szándékosan mondta le a múltkori alkalmat, amikor egy nehéz téma következett volna.”
Megingott a belé vetett hitem. Amint ezt észrevettem, éreztem, hogy az elfogulatlan és kíváncsi énemre van szükség. Amit, ha akarok, fel tudok húzni magamban.
Az a részem előfeltevések nélkül vizsgálódik, és tud hinni a coach partnerem tiszta szándékában - legalább is amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője.
Izgalmas volt, hogy pont ezek után, a következő ülésünkön a korábbiakhoz képest személyesebb megéléseket osztott meg az érzéseiről, bizonytalanságairól. Szintet léptünk a közös munkában.
Ez a hit a coachee tiszta szándékában és változási képességében nem naivitás, és nem is megvezethetőség. A hit és az elfogadás mellett szükség van a reális helyzetértékelésre, és a konfrontációra, szembesítésre is.
Egy későbbi posztban írni fogok arról, miért olyan fontosak ezek.
